Gránátalma

2013 november 6. | Szerző: Kávészünet |

Ha egy gránát a fára van téve, akkor az nem véletlen. Lajosmizsén márpedig a fára volt téve egy gránát.

Előzmény: http://www.origo.hu/itthon/20131106-30-evig-volt-a-fan-a-lajosmizsei-granat.html

 

kép innen: hugelol.com

Gránátalma

– Eridj, fiam, rakjad fel ezt a gránátot az almafára – utasította József a fiát.

Az öreg sok mindent megélt, harcolt az első világháborúban, harcolt a másodikban, dolgozott a kormánynak, dolgozott a kormány ellen. Utálta mindegyiket, és mivel ennek gyakorta hangot is adott, nemigen jutalmazták kellőképpen a haza iránti szeretetét. A katona cimboráknak hatalmas kártérítést, házat és autót ítéltek, érdemkereszteket aggattak a nyakukba, míg József mindössze egy színes televíziót kapott. Puncsolhatott volna, mehetett volna talpakat nyalni fényesre, bizonyítani, hogy milyen hősi tetteket vitt véghez, azonban Józsefet ez baromira hidegen hagyta. Nem akart mást, csak nyugalomban élni családjával.

Hazament Lajosmizsére, bekapcsolta a televíziót, nagy sokára beállította az antennát is, aztán kiment a kertbe és leült az almafa tövébe. Nem tetszett neki a tévé, jobban esett hallgatnia a madarakat meg a szomszédokat. Az asszony viszont egyenesen beleszeretett, egész álló nap azt a néhány csatornát bámulta.  Mindegy, hogy mit adtak, szakadatlan lelkesedéssel nézte, az ismétléseken is ugyanúgy izgult, mint ahogyan először.

József nyugdíja azonban véges volt, mint fentebb írva van, nem becsülték meg kellőképpen. Eléltek, jutott mindenre, de mindenre csak szűkösen. Józsefnek és a feleségének ez megfelelt, hiányt tulajdonképpen nem szenvedtek, azt viszont szerette volna, hogy a fia gazdag legyen.

Felesége egyik nap mindenféle déli gyümölcsről, különleges ételről beszélt neki, amelyeket a tévében látott. József eleinte elengedte a füle mellett az asszony csacsogó szavait, ám meghallott egy érdekes dolgot.

– Gránátalma?

– Gránátalma.

– Az mire jó? – kérdezte.

– Azt mondják, sok benne a C-vitamin.

– Az jó.

– De nálunk nincs ilyen.

– Akkor majd lesz – felelte, majd néhány percre eltűnt a kamrában.

Hamarosan egy nem kilőtt állapotú, 76,5 milliméteres magyar repeszgránáttal tért vissza, amelyet még valamelyik bevetéséről emelt el szuvenír gyanánt. Nem volt egyszerű, de megoldotta.

– Eridj, fiam, rakd fel ezt a gránátot az almafára – utasította a fiát, mint az már ismeretes.

– Minek?

– Türelem. Ez tesz téged majd gazdaggá. A természet csodákra képes.

A gránát ott volt éveken keresztül hőségben, fagyban, esőben, szélben, nemzeti ünnepekkor, egyházi ünnepekkor, de az almafa közönséges almafa maradt.

– Mikor lesz már valami, édesapám? – kérdezte ifjabbik József esztendőről esztendőre.

– Türelem – felelte József mindig.

Ifjabbik József türelmes volt, olyannyira, hogy kisvártatva el is feledkezett a gránátról. Csak úgy ömlöttek nyugatról a vadonatúj dolgok, nem törődött egy vacak gránáttal.

Aztán egy ősz végi napon József végleg elment. Boldogan, csendesen, az almafa alatt ücsörgött, amikor örökre behunyta szemét. Ifjabbik József sokat töprengett rajta, hogy apja ezt egy jelnek szánta, hogy újra észrevegye a gránátot. Észrevette, de nem tudta, mit kezdjen vele.

Éjjel-nappal, Budapesten és otthon, mindenütt törte a fejét, mihez kezdjen a gránáttal, az egész napját kitöltötte a marokba való robbanószerkezet körüli töprengés. Végül arra jutott, a gránát nincs biztonságban, teljesen benőtte a fa, nagy baj lesz, ha megkopogtatja a harkály.

Kihívta a tűzszerészeket. A honvédek hosszadalmas munkával kivájták az almafából, ifjabbik József szerencséjére nem vették észre, hogy a gránát mellől egy megsárgult, ám vízhatlan papír került elő. A fa tövébe esett, épp oda, ahol József utolsó óráit töltötte.

Ifjabbik Józsefnek fogalma sem volt, édesapja honnan szerzett olyan anyagot, amin még harminc év elteltével is látszik az írás, de miután elolvasta, nem is gondolkodott rajta többet.

– Türelem – motyogta maga elé mosolyogva.

Nem a gránátalma volt a lényeg, a papíron egy útmutatót talált, amely elvezette ifjabbik Józsefet édesapja rejtekhelyéhez. Harminc éven keresztül, a legnagyobb titokban rakosgatta félre a keservesen összegyűjtött forintokat egy ládában. Egy egész vagyon volt benne fiának címzett levele mellett, méghozzá aranyban. Sejtette az öreg, hogy olyan világ köszönt ránk, ahol jobb, ha az ember a padláson dugja el azt, amije van.