Ivett, a szexshop és a lakókocsi büfé

2013 november 30. | Szerző: Kávészünet

Egy nő állítólag úgy szállt fel a 4-es villamosra, hogy a táskájából kilógott egy méretes vibrátor doboza. Ebben így semmi különös nincs, de valamitől mégis érdekes a sztori.

Előzmény: https://www.facebook.com/groups/154246568031113/permalink/432032343585866/ Legalábbis innen egy poszt, lövésem sincs, hogy lehet azt linkelni.

 

 kép innen: www.fancy.com

Ivett, a szexshop és a lakókocsi büfé

Ivett remegő kézzel, pironkodva és szégyennel telve vásárolta meg élete első vibrátorát az egyik körúti szex shopban. Sok érdekességet látott a pincehelyiségben, néhányról el sem tudta képzelni, mire használhatják, ám nem merte tüzetesen megvizsgálni még azokat a termékeket sem, amelyről a Szürke ötven árnyalatában olvasott.

Az eladó, egy kecskeszakállas, bernáthegyi szemű negyvenes férfi diszkréten viselkedett, úgy tett,  mintha Ivett egy liter tejet fogna a kezében a rózsaszínű, harminc centi hosszú és öt centi átmérőjű, selyemtapintású műbré helyett, de a szégyenlős lány ennek ellenére sem mert egyenesen az eladóra nézni.

Izgatottan adta oda az előre kiszámolt összeget, aztán zavartan a táskájába csúsztatta a jövőbeli legjobb barátját, észre sem vette, hogy kilóg belőle. Nagy szüksége volt már rá, az ismerkedés nem ment neki könnyen, viszont mindennél jobban vágyott rá, hogy megismerje a testi szerelmet, még akkor is, ha ez a szerelem orvosi szilikon formájában érkezett.

Ivett heti öt nap az anyja lakókocsi büféjében dolgozott, csalamádés hamburgert, vizezett mustáros hot dogot, zsírtól csöpögő fokhagymás kolbászt, lángost és ki tudja milyen melegszendvicskrémmel kent szikkadt kifliket árult, a szomszédjai már a sarokról érezték, ha hazafelé tartott. Adott magára, csinos volt és karcsú, ám a belőle áradó olajszag még a legkitartóbb férfit is elüldözte.

Ivett mosolyogva, várakozással telve szállt fel a 4-es villamosra, alig várta, hogy hazaérjen és betegye az elemeket. Feltűnt neki, hogy sokan furcsán nézik, de nem törődött vele, úgy gondolta, biztosan csak a magabiztos kisugárzása miatt van. Eszébe sem jutott, hogy a harminc centiből tíz a táskán kívül utazik. Már épp leszállt volna a Borároson, amikor édesanyja felhívta.

– Ivott?

– Nem, Ivett – játszották el sokezredjére az agyonismételt poént, aztán Marcsa néni egyből a tárgyra tért.

– Ivettkém, be kéne ugranod. Valami tüntetés készülődik itt, egyre több az éhes ember, egyedül nem fogom bírni.

– Pont most?

– Muszáj.

Ivett sóhajtott, majd visszament a Blahára, hogy átszállhasson a kettes metróra, ahonnan már csak négy villamosmegállót kellett mennie az Örstől, hogy felszállhasson egy buszra, amely elviszi az édesanyja büféjéhez. Fogalma sem volt, milyen tüntetésre megy, hogy valaki ellen vagy valami mellett állnak ki az emberek, de valójában ez az információ teljesen hidegen is hagyta.

Soha nem állt még akkora sor a lakókocsi előtt, Marcsa néni már messziről integetett a lányának. Villámgyorsan kinyitotta neki a hátsó ajtót, miközben puszit adott neki, a nyakába akasztotta a kötényt.

– Gyerünk dologra, sok itt az éhes száj! – mondta Marcsa néni, majd megpillantotta a táskából kikandikáló hímtagot. – Hát ez meg micsoda, édesem?

Ivett pupillája akkorára tágult, mint egy kobold makinak. Az igazat nem mondhatta, Marcsa néni hívő katolikus volt, olyannyira ragaszkodott a dogmákhoz, hogy még a tulajdon férjével sem aludt egy ágyban. Ki kellett találnia valamit.

– Hot dog készítő – felelte kelletlenül.

– Tényleg? Milyen szép modern, nem is láttam még ilyet. Ki is próbáljuk, ez legalább elég nagy lesz, hogy lyukat vájjunk a kiflibe – vizsgálta Marcsa néni. – De miért kell bele elemet tenni?

– Mert rezeg.

– És az miért jó? – érdeklődött az otthonkás asszony.

Ez már nehezebb kérdés volt, de Ivett végül megoldotta.

– Mert elpusztítja a baktériumokat, amelyek esetleg rátapadtak a kiflire. Olyan, mint az a hájrezegtető, ami eltünteti a zsírsejteket. Forradalmi.

Marcsa néni furcsán nézett, de egy pillanatig sem kételkedett a lánya szavában. Beletette az elemeket, közepes fokozatra állította, a tüntetőknek pedig hatalmas lelkesedéssel ajánlotta megújult hot dogját. Másnap állítólag még a város másik feléből is rengetegen érkeztek, hogy a saját szemükkel lássák, amint Marcsa néni széles mosollyal húzza rá a kiflit a rózsaszín műbrére. Legalábbis ezt hallottam Pesten.

Zsákutca

2013 november 19. | Szerző: Kávészünet

A lakók egyik napról a másikra arról ébredtek, hogy szeretett utcájukat átnevezték. Hogy nem létezik rá logikus magyarázat? Dehogynem. Sőt, arra is, hogy a polgármester úr miért gyepálta el az ügyvédet.

Előzmény: http://index.hu/belfold/2013/11/18/lefejelte_a_polgarmester_az_ugyvedet/

 

 

kép innen: blogs.lawyers.com

Zsákutca

–  Ferikém, meséld már el, hogy volt ez az utcatáblás sztori! – kérte egy jó barátja Tolmács polgármesterét a szokásos esti kártyapartin.

A férfiak minden hónap második hétfőjén összeültek, hogy adómentesen pókerezzenek, miközben egymás pálinkáját dicsérik. Illetve először nyelik, aztán az ötödik után dicsérik.

– De nehogy felvegyétek, kínos lenne, ha kiderülne!

– Ugyan már, barátok vagyunk vagy ezer éve!

Ferenc ledöntött egy pálinkát, amúgy is vörös feje még vörösebbé vált, ahogyan nevetni kezdett saját magán. A nevetés kisvártatva köhögésbe fulladt, aztán nekikezdett a történetnek.

– Balogh Józsi barátomnál voltam Fülöpházán, tudjátok, ő a vak komondoros. Nagyon rendes ember, de elbánt vele a sajtó. Na, neki is van pálinkája rengeteg, azt mondta meg kell kóstolnom mindet. Úgy terveztem, hogy ott is alszom, de közben kiderült, hogy másnap testületi ülés lesz az önkoriban. Józsi hívott egy taxit, azt mondta ülésnap van, majd elszámolja. Mentünk hazafelé, fókuszáltam az útra, tudjátok, hogy van, ha az ember nincs szokva a hosszú utazáshoz. Már majdnem hazaértem, amikor hívott az asszony, hogy hol vagyok. Teljesen kiment a fejemből, hogy megígértem neki, elmegyek érte a Rózsához. Mondta, hogy megy biciklivel, de ezeken a szar utakon kész életveszély, a végén még a lábát töri. Hát, nézett egy nagyot, amikor meglátta, hogy nem a saját autómmal vagyok. Beszállt, én pedig elkezdtem navigálni a taxist, hogy merre menjen, mert minden volt nála, csak GPS nem. Na most azt tudni kell, hogy taxival a szeretőmmel szoktam járni Pesten, megszokásból mondtam az utcaneveket. Béke tér, Szent Lőrinc út, meg a többi. Az asszony értetlenül nézett, kérdezte, hogy ittam-e. Igent nem mondhattam neki, előtte egy héttel ígértem meg, hogy három hónapig egy kortyot se, tudjátok, akkor vesztem össze azzal a pökhendi pesti ügyvéddel, amiért szombat reggel füvet nyírt. Tudjátok, egyszer még kártyázni is jött.

– Tartozunk is neki rendesen – szólt közbe az egyik jó barát.

– Erre majd később visszatérünk. A lényeg, hogy az asszony nem hitt a szavamnak, azt vágta a fejemhez, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Nagyot nem tévedett, de ki kellett találnom valamit. Józsi barátommal pont arról beszélgettünk, hogy a Moszkva tér akár Komondor tér is lehetett volna, meg röhögtünk a Vak Bottyán utcán is, úgyhogy hamar megszületett a megoldás. Mondtam az asszonynak, hogy ő az, aki nincs képben, hiszen holnaputántól már így fogják hívni szeretett településünk girbegurba utcáit. Egész éjszaka telefonálgattam, hogy készüljenek el időre a táblák, meg hogy a testület elfogadja a döntést.

– Ferikém, ezt szépen megúsztad – mondta az egyik barát, miután kellően kiröhögte magát. – Le a kalappal.

– Inkább elő a lapokkal, mitek van? – kérdezte a házigazda.

– Egy pár.

– Nekem kettő – csapta le a lapjait Ferenc.

– Ezt már eddig is tudtuk.

Ócska vicc volt, ennek ellenére perceken keresztül csapkodták az asztalt.

– Mi is van azzal az ügyvéddel? – kérdezte Feri.

– Hát annak mindannyian tartozunk.

– Sokkal? – kérdezte a polgármester úr.

Helytálló kérdés volt ez, a kártyázós esték általában a homályba vesztek.

– Valahol fel van írva, de arra emlékszem, hogy piszok jól játszott.

– Ez baj. De mindegy, átmegyek hozzá mindjárt, megbeszélem vele, hogy elnevezzük róla az utcáját, ő meg cserébe elfelejti a tartozást.

– De ez becsületes.

– Becsületes ember nincs, csak az ár lehet alacsony. Akkor elnevezünk róla két utcát. Vagy hármat – mondta Ferenc.

– Olyat lehet?

– Mindent lehet, csak jóvá kell hagyni, erről szól a demokrácia.

A többiek bólogattak, főként a pálinkának, aztán hamarosan befejezték a kártyapartit. Az utolsó leosztást a polgármester úr nyerte dupla pókerrel, ami valójában egy pár volt, csak nagyon sokat láttak belőle.

Ferenc hazafelé bekopogott az ügyvédhez. Legalábbis így emlékezett, valójában átmászott a kerítésen, és verni kezdte az ajtaját, hogy engedje be. Az ügyvéd ajtót nyitott.

– Parancsoljon, polgármester úr! – mondta álmosan. – Legközelebb bejöhet nyugodtan az kapun is.

Ferenc csak állt. Illetve dülöngélt, némán.

– Miben segíthetek? – kérdezte az ügyvéd, Ferenc azonban arra sem emlékezett, hogy melyik utcában lakik, ami lássuk be, nem csoda.

Éppen elnézést akart kérni a zavarásért, amikor megpillantotta a házfalnak támasztott fűnyírót.

– Szombat reggel füvet nyírunk?! – kérdezte.

A továbbiakról megfelelő tájékoztatást ad a már fent említett újságcikk.

Gránátalma

2013 november 6. | Szerző: Kávészünet

Ha egy gránát a fára van téve, akkor az nem véletlen. Lajosmizsén márpedig a fára volt téve egy gránát.

Előzmény: http://www.origo.hu/itthon/20131106-30-evig-volt-a-fan-a-lajosmizsei-granat.html

 

kép innen: hugelol.com

Gránátalma

– Eridj, fiam, rakjad fel ezt a gránátot az almafára – utasította József a fiát.

Az öreg sok mindent megélt, harcolt az első világháborúban, harcolt a másodikban, dolgozott a kormánynak, dolgozott a kormány ellen. Utálta mindegyiket, és mivel ennek gyakorta hangot is adott, nemigen jutalmazták kellőképpen a haza iránti szeretetét. A katona cimboráknak hatalmas kártérítést, házat és autót ítéltek, érdemkereszteket aggattak a nyakukba, míg József mindössze egy színes televíziót kapott. Puncsolhatott volna, mehetett volna talpakat nyalni fényesre, bizonyítani, hogy milyen hősi tetteket vitt véghez, azonban Józsefet ez baromira hidegen hagyta. Nem akart mást, csak nyugalomban élni családjával.

Hazament Lajosmizsére, bekapcsolta a televíziót, nagy sokára beállította az antennát is, aztán kiment a kertbe és leült az almafa tövébe. Nem tetszett neki a tévé, jobban esett hallgatnia a madarakat meg a szomszédokat. Az asszony viszont egyenesen beleszeretett, egész álló nap azt a néhány csatornát bámulta.  Mindegy, hogy mit adtak, szakadatlan lelkesedéssel nézte, az ismétléseken is ugyanúgy izgult, mint ahogyan először.

József nyugdíja azonban véges volt, mint fentebb írva van, nem becsülték meg kellőképpen. Eléltek, jutott mindenre, de mindenre csak szűkösen. Józsefnek és a feleségének ez megfelelt, hiányt tulajdonképpen nem szenvedtek, azt viszont szerette volna, hogy a fia gazdag legyen.

Felesége egyik nap mindenféle déli gyümölcsről, különleges ételről beszélt neki, amelyeket a tévében látott. József eleinte elengedte a füle mellett az asszony csacsogó szavait, ám meghallott egy érdekes dolgot.

– Gránátalma?

– Gránátalma.

– Az mire jó? – kérdezte.

– Azt mondják, sok benne a C-vitamin.

– Az jó.

– De nálunk nincs ilyen.

– Akkor majd lesz – felelte, majd néhány percre eltűnt a kamrában.

Hamarosan egy nem kilőtt állapotú, 76,5 milliméteres magyar repeszgránáttal tért vissza, amelyet még valamelyik bevetéséről emelt el szuvenír gyanánt. Nem volt egyszerű, de megoldotta.

– Eridj, fiam, rakd fel ezt a gránátot az almafára – utasította a fiát, mint az már ismeretes.

– Minek?

– Türelem. Ez tesz téged majd gazdaggá. A természet csodákra képes.

A gránát ott volt éveken keresztül hőségben, fagyban, esőben, szélben, nemzeti ünnepekkor, egyházi ünnepekkor, de az almafa közönséges almafa maradt.

– Mikor lesz már valami, édesapám? – kérdezte ifjabbik József esztendőről esztendőre.

– Türelem – felelte József mindig.

Ifjabbik József türelmes volt, olyannyira, hogy kisvártatva el is feledkezett a gránátról. Csak úgy ömlöttek nyugatról a vadonatúj dolgok, nem törődött egy vacak gránáttal.

Aztán egy ősz végi napon József végleg elment. Boldogan, csendesen, az almafa alatt ücsörgött, amikor örökre behunyta szemét. Ifjabbik József sokat töprengett rajta, hogy apja ezt egy jelnek szánta, hogy újra észrevegye a gránátot. Észrevette, de nem tudta, mit kezdjen vele.

Éjjel-nappal, Budapesten és otthon, mindenütt törte a fejét, mihez kezdjen a gránáttal, az egész napját kitöltötte a marokba való robbanószerkezet körüli töprengés. Végül arra jutott, a gránát nincs biztonságban, teljesen benőtte a fa, nagy baj lesz, ha megkopogtatja a harkály.

Kihívta a tűzszerészeket. A honvédek hosszadalmas munkával kivájták az almafából, ifjabbik József szerencséjére nem vették észre, hogy a gránát mellől egy megsárgult, ám vízhatlan papír került elő. A fa tövébe esett, épp oda, ahol József utolsó óráit töltötte.

Ifjabbik Józsefnek fogalma sem volt, édesapja honnan szerzett olyan anyagot, amin még harminc év elteltével is látszik az írás, de miután elolvasta, nem is gondolkodott rajta többet.

– Türelem – motyogta maga elé mosolyogva.

Nem a gránátalma volt a lényeg, a papíron egy útmutatót talált, amely elvezette ifjabbik Józsefet édesapja rejtekhelyéhez. Harminc éven keresztül, a legnagyobb titokban rakosgatta félre a keservesen összegyűjtött forintokat egy ládában. Egy egész vagyon volt benne fiának címzett levele mellett, méghozzá aranyban. Sejtette az öreg, hogy olyan világ köszönt ránk, ahol jobb, ha az ember a padláson dugja el azt, amije van.

 

Az Ütőtökös asszony

2013 november 1. | Szerző: Kávészünet

Ma a csapból is a Haloween folyik. Lehet szeretni, utálni, jelmezezni, töközni, cukrot gyűjteni, tüntetni ellene. Kevesen tudják, de nekünk magyaroknak is megvan a saját haloweeni legendánk. Nem régi történet, hogyan is lehetne, tíz éve még azt sem tudtuk, mi az a Haloween. Az Ütőtökös asszony észrevétlenül bújik elő minden év november elsején, hogy lecsapjon ártatlan áldozatára. Lenyugtatni nem lehet, a bosszú hajtja. Vért akar. Bárkiét.

Előzmény: http://divany.hu/stilfuresz/2013/11/01/milyen_szornyektol_rettegjen_halloweenkor/

 

kép innen: collider.com

Az Ütőtökös asszony

Öt éve történt Budapesten, november elsején. Nappal volt még, a temetőkben csak elvétve pislákoltak a mécsesek. Az emberek arra vártak, hogy besötétedjen, hogy teljes pompájában csodálhassák meg az amúgy borzongató temetőt. Hogy egy percre megálljanak, és miután szeretteikre gondoltak, megforduljon a fejükben, hogy mi lenne, ha az egyik sírból oszló, élő húsra éhező hulla mászna elő.

Marika néni semmi ilyesmire nem gondolt, a tizenharmadik kerületi nyugdíjas azon zsörtölődött, hogy az összes bolt zárva van. Előző nap elfelejtett vásárolni, a hűtője teljesen üres volt, egy zsíros kenyeret sem tudott készíteni magának.

– Enni márpedig kell, az orvos azt mondta, a gyógyszereket nem lehet éhgyomorra bevenni – gondolta.

Gyógyszereket. Egyet a gyomorra, egyet a májra, egyet ezek mellékhatásainak enyhítésére, egyet pedig az idegeire. Hogy ne legyen olyan feszült, hogy könnyebben viselje a mindennapok terheit, a körülötte lévő embereket. Marika néni sem emlékezett már pontosan, miért kellett szednie a nyugtatókat, de rendületlenül bevette az összes tablettát, mert az orvos úgy rendelte.

Aznap védtelenül kényszerült az emberek közé, kémiai védőburka, a jótékony lila köd nem lebegett körülötte. Undorodott, amikor önnön valójában látta meg a Visegrádi utcát, amikor végignézett a Nyugati téren fetrengő emberekre, amikor megérezte a Combinón utazó ünnepi tömeg bűzét.

Csak egy megállót ment, többet nem is bírt volna idegekkel. Náncsi néni a harmadikról azt mondta neki, az Oktogon környékén van egy zöldséges, ami nyitva van a piros betűs napokon, és nem is annyira drága.

Marika néni kétszer fordult rossz utcába, de végül rátalált. Az aprócska bolt előtt tábla hirdette a napi akciót: ütőtök vásár.

– Kölykök. Biztosan valamelyik bandita törölte le, hogy szakadna ki a keze. Rongálni azt tudnak a kis piszkok – gondolta.

Marika néni meglehetősen utálta a gyerekeket, a tabletták többek közt arra is szolgáltak, hogy kordában tartsák ez irányú ellenszenvét. Legszívesebben egy olyan világban élt volna, ahol húsz év alatt nem születik meg senki, bár a harmincnak talán jobban örült volna.

A zöldséges kedvesen mosolygott rá, de Marika nénit ez nem nyugtatta meg. Még inkább figyelte a kezét, nehogy romlott árut rakjon a zacskóba. Ismerte a fajtájukat, az ilyenek akarták a legtöbbször átverni. Gurulós szatyrába krumpli, hagyma, leveszöldség és tojás került, ám a hatalmas akciós sütőtök már nem fért bele. Hóna alá csapta, majd elindult a villamosmegálló felé.

A néhányszáz méter alatt eleredt az eső, Marika néninél nem volt esernyő. Bosszúsan állt be az Oktogon szűkös fedett megállójába, hogy ne ázzon el frissen dauerolt haja. Tizenhárom percig várakozott, két villamos is kimaradt. A közel negyed óra nem telt eseménytelenül, egy suhanc rágyújtott mellette, egy részeg pedig átbucskázott a gurulós szatyrán.

Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megpillantotta a közeledő Combinót. Aztán újra sóhajtott, de már nem a megkönnyebbüléstől. A villamos tömve volt, az emberek egymáshoz feszülve ácsorogtak, egymás páráját lélegezték be újra és újra.

Marika néni felszállt.

Bár csak egy megállót kellett mennie, jólesett volna, ha leülhet, igen nehéz volt már a sütőtök a hóna alatt. Oldalra pillantott, és látta, hogy egy tizenéves gyerek pöffeszkedik a legközelebbi ülésen. Fején óriási fülhallgató, nyeglén nyomkodta a telefonját, mint mindegyik. Marika néni megkérdezte, hogy átadná-e a helyét, de a gyerek csak bambán nézett rá.

– Neveletlen taknyos – mondta jól hallhatóan, aztán amikor leszállt, gondosan áthúzta kerekesszatyrát a gyerek hófehér cipőjén.

Marika néni annyira felháborodott az arcátlanságon, hogy a zárba is alig talált bele kulcsával. Remegett a keze, a tablettákra vágyott, de ennie kellett, mielőtt bevette volna a nyugtatókat. Evés előtt pedig főznie, ha már egyszer bevásárolt.

Miközben a hagymát pucolta, többször belevágott az ujjába, pedig hatvannyolc éves korára meglehetősen nagy háziasszonyi rutinra tett szert. Próbálta kiverni a fejéből a szörnyű napot, de csak egyre feszültebbé vált.

Mire elkészült a reggelivel, elfelejtette, hogy be kellene vennie a gyógyszereit.

Agya zsibbadt, a vérnyomása az egekben járt, de Marika néni mindössze csak annyit érzékelt, hogy haragszik. Az egész világra, az őt ért igazságtalanságokra, a neveletlen kölykökre, a szélhámos zöldségesekre, az esőre. Mindenre.

Tévét nézett, rádiózott, rejtvényt fejtett, horgolt, kötött, mosott, takarított, de semmi sem tudta lekötni a figyelmét, csakis a sérelmek jártak a fejében.

Időközben besötétedett.

Az emberek elindultak a temetőbe, mécseseket gyújtottak, nosztalgiáztak, elmorzsoltak egy-egy könnycseppet, borzongtak, elképzelték, hogy minden mécses egy eltávozott lélek jelképe.

Marika néni viszont otthon ült, és a konyhaasztalon fekvő sütőtököt figyelte.

– Adok én nektek ütőtököt! – csapott az asztalra, majd azzal a lendülettel felkapta a tököt és elindult a budapesti éjszakába.

Fehér hálóingben, papucsban lépett ki az utcára, nem törődött se a hideggel, se a rosszalló tekintetekkel. Rettentő dühöt érzett, olyat, amilyet életében még sosem.

A Margit hídon állt meg.

Egy fiatal fiút pillantott meg, aki festékszóróval fújta le az egyik gyönyörű kovácsoltvas lámpát. Vagy egy lányt, aki elegánsan elejtette a papír zsebkendőjét, mindenki másképpen ismeri a történetet. A lényeg, hogy Marika néni nem habozott, magasra emelte a sütőtököt, majd lecsapott. Egyenesen a halántékra.

A gyanútlan áldozat azonnal meghalt, a hatalmas lendülettől pedig Marika néni a Dunába zuhant. Úszni nem tudott, a víz hideg volt, egy lélek sem látta haláltusáját. Az őrült asszony a sütőtökkel együtt süllyedt a folyó mélyére, holttestét azóta sem találták meg. A legenda szerint minden év november első éjszakáján kísért a dühöngő lélek, ázott hálóingben, őrült tekintettel csap le újra és újra a sütőtökkel. Senki sincs biztonságban.