Bájital

2013 október 14. | Szerző: Kávészünet |

Molotov-koktélt találtak a mentősök egy földön fekvő részeg férfi zsebében a Bartók Béla úton. Aztán kiderült, hogy a Molotov-koktél valójában egész más célt szolgált.

 

Előzmény: http://nol.hu/mozaik/molotov_koktellal_a_zsebeben_aludt_el_a_bartok_bela_uton?ref=sso

 

kép innen: liqurious.notcot.org

Bájital

– Madam Griselda! – szólt egy sejtelmes hang a kaputelefon hangszórójából.

– Kovács József vagyok – felelte a férfi. – Kettőre kaptam időpontot.

– Második.

Halk kattanás hallatszott, kinyílt a Práter utcai kopott, telefirkált ajtó. A negyvenes évei végén járó férfi, akit valójában nem Kovács Józsefnek hívtak, nagy reményekkel lépett be a háborús állapotokat idéző lépcsőházba. Falból lógó vezetékek, málló vakolat, gyereksírás és piruló hagyma szaga fogadta. Ahogy a nagykönyvben megírták, gondolta. A valódi jósok és javasasszonyok mindig ilyen elhagyatott helyen élnek, távol a világi dolgoktól. Nekik a fényűzés nem érték, csupán felesleges energiapazarlás, a kísértés egyik formája. Legalábbis ezt olvasta a Józsefnek álcázott férfi Madam Griselda szórólapján.

– Fáradjon beljebb, és üljön le a nappaliban, édesem – nyitott ajtót egy zsíros hajú asszony fakanállal a kezében. – Jövök mindjárt.

Megtörölte homlokát az olajpecsétes otthonkájában, majd eltűnt a konyhában. A férfi tíz teljes percet várt rá a nappalinak mondott helyiségben. Két fotel, néhány fénykép és egy csipketerítővel letakart ősrégi televízió állt a szobában, azon kívül mindenütt különböző színű és állagú, számára ismeretlen gyógynövények és azok kivonatai sorakoztak a polcokon.

Legalább annyira voltak valódiak, mint Kovács József személye.

– Szerelmi bánat? – kérdezte Madam Griselda, aki időközben az otthonkát talárra cserélte.

Az aprócska változtatás hirtelen jósnővé varázsolta, de a bőrébe ivódott olajszagot nem tudta palástolni vele. A férfi feszengett a poros fotelban, egyáltalán nem bízott az asszonyban. Kuruzslónak, csalónak tartotta Griseldát, de nem mert távozni. Attól tartott, az ajtó túloldalán verőlegények fogadják, akik a pénzén kívül az óráját és a cipőjét is elveszik.

– Igen. Szerelmi bánat.

Mi másért jönne egy férfi jósnőhöz, tette hozzá, de csak magában.

– Ne aggódjon, Géza. Megoldjuk.

József, akit valójában Gézának hívtak, felkapta a fejét.

– Gézát mondott?

– Nem így hívják, édesem?

– De igen. Ez az igazi nevem – vallotta be a férfi.

Minden kétsége elszállt az asszony tudását illetően, biztos volt benne, hogy a lehető legjobb helyre jött. Hitt benne, hogy Madam Griselda valóban segíteni fog rajta.

– Vissza akarja kapni a szerelmét?

– Igen.

– Akkor ide bájital kell. Ahogyan elnézem magát, elég erős főzetre lesz szükség. Üldögéljen csak, amíg elkészítem, drágaságom. Van esetleg valami a szíve hölgyétől?

– A fényképe itt van a tárcámban.

– Jó is lesz.

Géza vonakodva vette ki Krisztina fényképét, nem akart megválni tőle. Még a szalagavatóján készült, gyönyörű volt rajta és boldog. Ez volt az utolsó emléke róla.

– Nem idős egy kicsit hozzá?

– A kép tizenöt évvel ezelőtt készült. Amikor megismerkedtünk. Eleinte minden jó volt, de szép lassan kihűltünk egymás mellett és különváltak az útjaink. Neki férje van és gyerekei, nekem pedig egy romokban heverő életem. Bárhogy próbáltam, sosem tudtam elfelejteni, pedig talán jobb lenne, ha nem is emlékeznék rá.

Miközben Géza elmesélte viharos, ellentmondásokkal teli kapcsolatuk minden percét, a húsleves is megfőtt. A férfinak fel sem tűnt, hogy Griselda kiment a konyhába, a szőnyeget bámulva mesélte élettörténetét.

– Kettő főzetet készítek – mondta, miután visszatért. – Kicsit költségesebb megoldás, de sokkal hatékonyabb.

– Ahogyan jónak látja – felelte Géza lemondóan.

Mindig felzaklatta, ha Krisztináról beszélt.

Griselda először egy körülbelül másfél decis üvegcsét töltött meg különböző folyadékok elegyével.

– Ezt igya meg, aranyom, mielőtt meglátogatja a hölgyet. Fél órával előtte, akkor a leghatásosabb. Most pedig megcsináljuk a bájitalok bájitalát.

Madam Griselda egy koromfekete üveget vett elő, melynek a tetején fehér csík húzódott.

– Azért ilyen sötét, mert a fénytől megváltozik a főzet. Nagyon kényes italról van szó, vigyázni kell vele. A fekete szín azonban nincs jótékony hatással a szerelmi varázslatokra, ezért a fehér csík a tetején. Már az is elég lesz, ha Krisztina hozzáér.

– Bámulatos – csodálkozott Géza.

Madam Griselda füstölőt gyújtott, majd a bájital minden hozzávalóját gondosan a gomolygó füst fölé tartotta. Mikor befejezte, beleaprította Krisztina fényképét, az üveg oldalára pedig egy piros és egy kék vezetéket ragasztott.

– A piros Krisztinát, a kék magát jelképezi, aranyom. Elég, ha csak egy pillanatra egyszerre érnek hozzá.

Géza határtalan boldogsággal fizette ki a nyolcvanezer forintot, búcsúzóul még át is ölelte az asszonyt. Madam Griselda az ajtóig kísérte, majd felkészült a következő vendége fogadására. Hajdú Géza érkezett hozzá, akit valójában Józsefnek hívtak. Vele keverte össze Gézát.

 

Másnap reggel a Józsefnek álcázott Géza vidáman lépdelt a negyvenkilences villamos megállója felé. Miután leült, egy húzásra magába döntötte az első számú italt, nem törődött a megvető tekintetekkel.

Perceken belül kellemes bizsergés járta át, egészen ellazult, arca mosolyra húzódott. Még fél óra, és visszakapom Krisztinát, gondolta. Még fél óra, és a karjaimba zárhatom.

A villamos azonban késett. A maraton miatt a fél várost lezárták, vasárnap reggel ellenére hatalmas forgalom volt a Bartók Béla úton, rengeteg autó rekedt a síneken egy-egy jelzőlámpa körül. A villamosvezető hol csengetett rájuk, hol anyázott, ám végső soron araszolnia kellett.

Géza végtagjai egyre jobban zsibbadtak, ráadásul szabályosan forgott vele a világ. Annyi ereje még volt, hogy leszálljon a villamosról, a megállóban azonban nem bírta tartani magát és összeesett. A mentősök hiába próbálkoztak, a férfi eszméletlen maradt, még akkor sem tért magához, amikor a tűzszerészek kiemelték a zsebéből a fekete üveget. Az orvosok Molotov-koktélnak hitték, nem kockáztathattak.

Négy napon át küzdöttek, hogy Géza életben maradjon. Már épp lemondtak róla, amikor váratlanul felébredt.

A pulzus rendben, a vérnyomás kitűnő, mintha csak hosszan aludt volna.

– Jól érzi magát, Géza?

– Igen. Hogy kerültem ide?

Az orvos röviden elmondta, már amennyit tudott. Géza minden szavára figyelt, úgy hallgatta a történetet, mint amikor egy óvodás először hallja élete legizgalmasabb meséjét. Mikor az orvos befejezte a mondanivalót, feltett néhány kérdést.

– Mi volt abban a fekete üvegben?

– Nem tudom, hogy kerülhetett hozzám. Unicumot szokás tölteni bele, de én már tíz éve egy kortyot sem iszom.

– Hát, nem úgy nézett ki, amikor behozták. Mit keresett a Bartók Béla úton?

– Fogalmam sincs. Az utolsó emlékem az, hogy előző este lefeküdtem aludni.

– Lakik a környéken ismerőse?

– Nem. Senki.

Gézának – az összes régi emlékéhez hasonlóan – soha többé nem jutott eszébe Krisztina.